A nemzetközi könyvtáros társadalom fórumain az utóbbi másfél évtizedben egyre inkább a digitális kor, az elektronikus könyvtár, az internet által megteremtett új információs környezet kihívásai kerültek előtérbe. Jól mutatja ezt többek közt az a folyamat is, amely a meglévő katalogizálás szabványok felülvizsgálatához, módosításához vezettek. A kisebb változtatások azonban nem bizonyultak elegendőnek, és az eredetileg az Anglo-American Cataloguing Rules (AACR) harmadik, revideált kiadásának szánt munkálatok egy új szabvány, az RDA Resource Description and Access programjának kezdetét jelentették[1].

Az RDA kiadói: American Library Association, Canadian Library Association, Chartered Institute of Library and Information Professionals (CILIP), közzétételéért pedig az „egyesült fejlesztőbizottság” – Joint Steering Committee, – felelős. Az amerikai nemzeti könyvtárnak számító Library of Congress, National Agricultural Library és a National Library of Medicine vezetésével különféle könyvtártípusok – egyetemi, tudományos, szakkönyvtárak – és felhasználói csoportok – például egyetemi hallgatók bevonásával – kezdték meg a tesztelést, majd 2011 májusában bejelentették a 2013. január 1-től kezdődő alkalmazást a katalogizálási gyakorlatban[2]. Az RDA recepciója időközben széles körben megkezdődött a nemzetközi szakirodalomban is, illetve más nemzeti intézmények által is megkezdődtek az intenzív tesztelési folyamatok.

Az RDA egy, a strukturált adatokra vonatkozó, átfogó szabály- és útmutatás-gyűjtemény, mely a források megosztását támogatja valamennyi dokumentumtípus vonatkozásában.

Ahhoz, hogy megérthessük az RDA filozófiáját és jelentőségét, illetve viszonyát az eddigi katalogizálási tevékenységhez, a könyvtárak mai szerepét kell megvizsgálnunk az információfeldolgozásban és közzétételben. Ma már a cél nem a puszta regisztrálás önmagában a teljesség elérése érdekében, hanem „az információ” közzététele és megosztása a digitális világban. Míg a korábbi leírási szabványok a katalóguscédula korában keletkeztek, és többek között „kis helyen” való információközlés szükségszerűsége alakította ki fogalom- és jelrendszerüket, a katalóguscédulák korából származó „adat-takarékossági kényszert” a digitális térben figyelmen kívül hagyva az RDA nem támaszt korlátokat, mennyi adatot kapcsolunk a leírt műhöz. Az RDA legizgalmasabb fejlesztése a „kifejezési forma” és a „megjelenési forma” közti kapcsolatok felmutatása. Ha a könyvtári katalógusok elfogadják az RDA lehetőségeit, a könyvtári keresések egyre több „Amazon-tipusú”, vagy „Google-tipusú” találati listát fognak tartalmazni.

Fontos hangsúlyozni, hogy az RDA nem a MARC-ot, vagy éppen a MARC21-et, hanem az AACR2-t mint leírási szabványt fogja felváltani. A deklarációk szerint az RDA illeszkedni fog a különféle adatcsereszabványokhoz – MARC21, Dublin Core, ONIX –, és így a meglévő könyvtári rendszerekhez is, azokat nem kell leváltani. A MARC21 utolsó évtizedbeli fejlesztéseit amúgy is az a törekvés hatotta át, hogy lehetővé tegyék a könyvtári katalógusok becsatlakoztatását a szemantikus web, és rajta keresztül a web 2 világába.

Az új szabvánnyal kapcsolatos fejlemények – szakirodalom, tesztelési eredmények, stb. – megismertetése fontos eredményeket hozhat a hazai könyvtárügy számára is. Az előadó többek közt az ezzel kapcsolatos közvetítő szerepet is vállalta, amikor az ELTE Irodalomtudományi Doktoriskolája Könyvtártudomány Programjában 2012 őszén megkezdte PhD-tanulmányait , témául választva az új szabvány – Resource Description and Access – fejlesztéseinek vizsgálatát; jelen előadás keretében közelebbről az RDA és a használatban lévő adatcsereszabványok viszonyát kívánva elemezni. A téma időszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a magyar nemzeti könyvtár 2012-ben jelentette be áttérési szándékát a MARC21 adatcsere-formátumra.

A téma konferencián való kifejtése reményeim szerint hasznosnak információkkal fog szolgálni szakmabelieknek és döntéshozóknak egyaránt.